Vajon jogosan haragszol?

4 Jónásnak azonban nagyon rosszul esett, hogy Isten mégsem pusztította el Ninivét, és nagyon megharagudott. ² „Ó, Örökkévaló — imádkozott —, sejtettem én már akkor, mikor még otthon voltam, hogy ezt fogod tenni! Emiatt akartam Társisba futni! Hiszen ismerlek téged, hogy kegyelmes, irgalmas és nagyon türelmes Isten vagy, hogy hűséges szereteted az égig ér, és ha csak lehet, megváltoztatod büntető ítéleted. ³ Most pedig, Örökkévaló, kérlek, vedd el az életem, mert jobb lenne meghalnom, mintsem hogy tovább éljek!”

⁴ „Vajon jogosan haragszol emiatt?” — kérdezte az Örökkévaló.

⁵ Ezután Jónás kiment a városból, és attól keletre letelepedett. Készített magának egy kunyhót, s annak árnyékából figyelte, mi fog történni a várossal.

⁶ Az Örökkévaló Isten pedig növesztett egy nagy ricinusbokrot, hogy tartson árnyékot Jónás feje fölé, és óvja meg őt a napszúrástól. Örült is Jónás szerfölött a bokornak.

⁷ Másnap hajnalban azonban Isten úgy intézte, hogy egy féreg megrágta a bokrot, és az hamarosan el is száradt.

⁸ Felkelt a nap, Isten pedig forró és erős keleti szelet küldött arra a vidékre. A nap egyenesen a fejére tűzött Jónásnak, aki már-már elájult a hőségtől. Azt kívánta, bárcsak meghalna. „Jaj, jobb lenne meghalnom, mintsem hogy tovább éljek!” — panaszkodott.

⁹ Akkor Isten megszólította: „Vajon jogosan haragszol, hogy a bokor elszáradt?” „Igen, jogosan! — mérgelődött Jónás —, haragszom, amíg csak élek!”

¹⁰ Az Örökkévaló így válaszolt: „Látod, Jónás, te sajnálod ezt a ricinusbokrot, amely egyetlen éjjel felnőtt, a másik éjjel elszáradt, pedig nem te ültetted, nem is gondoztad! ¹¹ Hát én ne sajnáljam Ninivét, ezt a nagy várost, amelyben több, mint százhúszezer ember él, akik nem tudnak különbséget tenni a jó és a rossz között^[a]?! S még ott van az a rengeteg háziállat is!”